IX. Károly

Miután János, III. János fia és Zsigmond öccse végleg lemondott a trónörökösi jogairól, kezdte csak Károly használni a királyi címet. A rendek ekkor biztosították a protestantizmust: a lehetséges trónörökösök közül kizártak minden katolikust, és általában megtiltották, hogy a katolikusok tisztséget, méltóságot tölthessenek be. Svédország ez idő alatt nem csupán túlnyomó részt protestáns, hanem alapvetően katonai állammá is vált. A linköpingi Riksdag Károly sürgetésére elrendelte reguláris hadsereg szervezését. Az északi balti térség megtartása elengedhetetlen volt az ország számára. Észtország területét sikerült is befolyása alatt tartani, de Livónia Jan Karol Chodkiewicz litvániai katonai vezető ügyességének köszönhetően lengyel uralom alá került. Károly, bár komoly fegyveres erővel bírt, seregét szinte teljesen megsemmisítette egy kisebb lengyel katonai erő a kircholmi csatában, amely az 1709-es poltavai vereségig Svédország legsúlyosabb katonai fiaskója volt.

Károly ugyan szövetséget kívánt kötni a cári Oroszországgal, ám a Rettegett Iván halála utáni orosz káosz (az ún. szmúta) idején a svédek inkább abból akartak minél több hasznot húzni. Károly második fiát kívánta a cári trónra ültetni, ehhez azonban bölcsen kerülnie kellett volna minden egyéb ellenségeskedést, hiszen egy, az oroszhoz fogható birodalom meghódítása még bukásában is óriási erőket igényelt volna. Ehelyett a király felújította az ellenségeskedést a dán királysággal – ezúttal Lappföld miatt. A fő svéd erők így a kalmari erődöt védték egy olyan csatában, amely még győzelem esetén sem lett volna különösebben jövedelmező az országnak. Eközben Novgorodba megérkeztek a rivális csapatok, és ellehetetlenítették az ígéretes kísérletet a cári trón megszerzésére.

A kalmari háborúnak Károly fia, Gusztáv Adolf vetett véget a knäredi szerződéssel, 1613. január 20-án. A háború, majd a kemény békefeltételek megalapozták a két nemzet két évszázados ellenségeskedését.

Novgorod végül önként vállalta magára a svéd fennhatóságot. Az ambiciózus svéd vezetők előtt ekkor egy szélesebb birodalom képe kezdett lebegni – ezt északon Arhangelszk, keleten pedig Vologda felé terjesztettek volna ki. A cári trónra kerülő Romanov Mihály határozottságával szertefoszlatta ezeket az álmokat, de a legyőzhetetlennek látszó svéd erőket mégis csak területi engedményekkel tudta távozásra bírni.