Svédország élővilága nagyon sokrétű, akár a növényfajok, akár az állatfajok számát tekintjük. Mivel az országban minden élőlény szigorú védelem alatt áll, ezért nem csoda a természet gazdagsága, változatossága és a vadállatok barátságos viszonya az emberhez. 

Bársonyrák

A bársonyrák (Necora puber, korábban Portunus puber) a felsőbbrendű rákok osztályának a tízlábú rákok rendjéhez, ezen belül az úszó tarisznyarákok családjához tartozó faj. A bársonyrák a Földközi-tengerben, az Atlanti-óceánban és az Északi-tengerben fordul elő.

Megjelenése: A bársonyrák utolsó pár járólábának végíze lemezszerűen kiszélesedett, és úszáskor evezőként szolgál. Elöl szélesen lekerekített, mintegy 7 centiméter hosszú, lapos teste elülső peremén fogazott. Az ollók szárai erősen fejlettek és ék alakúak. A hátpajzs barnás, szürkésbarna, bársonyosan szőrös, lábai a szőrtelen csuklórészeken vörös rajzolatúak.

Életmódja: A bársonyrák sziklás partokon, kövek között, homokos aljzaton a sekély vizektől a kissé mélyebb vizekig megtalálható. Nyugalmi helyzetben fejének pereméig és szeméig a homokba beásva fekszik. Ásáskor evezőit lapátként használja. Táplálékszerzés céljából előjön a homokból, és gyors úszó mozdulatokkal garnélákat és apró halakat zsákmányol, amelyeket azután a tengerfenékre vonszol, és ott fogyaszt el.

Ezüstfoltos csuklyásbagoly

Az ezüstfoltos csuklyásbagoly (Cucullia argentea) a rovarok osztályának a lepkék rendjéhez, ezen belül babagolylepkefélék családjához tartozó faj.

Elterjedése: Japánból , Kínából , a mérsékelt éghajlatú ázsiai területekről érkezett Európába. Északon Dél-Finnország, Svédország, valamint a Dániában található meg, Németországban, Nyugat- és Dél-Franciaországban, Észak-Olaszországban, Alsó-Ausztriában és Magyarországon is elterjedt, homokos talajokon, a hegyoldalon, száraz és szikár réteken és a fenyéres területen.

Megjelenése: 

• lepke: szárnyfesztávolsága: 28–34 mm. Az első szárnyak keskenyek és a zöldes alapszínűek. A tő, a középmező és a szegély is feltűnő és jellegzetes ezüstös foltokkal tarkított, innen kapta a faj a nevét.A hátsó szárnyak, fehérek, amit alul egy zöld árnyalatú csík szegélyez.
• hernyó: piszkos zöld alapszínű, vöröses-barna, vagy sötét lila foltokkal és sötét szemölcsökkel minden szegmensben.
• báb: sárga-barna, zöld leveles hüvelyű

Folyami gyöngykagyló

A folyami gyöngykagyló (Margaritifera margaritifera) a kagylók osztályának a folyamikagylók rendjébe, ezen belül a Margaritiferidae családjába tartozó faj.

Előfordulása: A folyami gyöngykagyló Európa egyes részein korábban olyan gazdag állományokban fordult elő, hogy a kagylók több rétegben egymáson feküdtek. Ma már csaknem teljesen kipusztult. Néhány patakban (például Csehország nyugati határvidékén) élnek ugyan több tízezer állatot számláló populációk, de fiatal kagylókat gyakorlatilag már nem találunk közöttük. Csaknem valamennyi kagyló 50 évnél idősebb (a folyami gyöngykagyló élettartama meghaladja a 60 évet). Ennek oka egyrészt abban rejlik, hogy az apró, fiatal lárvák (glochidiák) kizárólag meghatározott életkorú pisztrángokonképesek kifejlődni, másrészt abban, hogy a fiatal kagylók még sokkal érzékenyebben reagálnak a vízszennyeződésre, mint a kifejlett állatok.

Megjelenése: A folyami gyöngykagyló tojásdad vagy vese alakú, teknője nagy, 12 - 15 centiméter hosszú és 5,5 - 7 centiméter széles. A búbrész mindig erősen lepusztult felületű, alig emelkedik ki. A zárpárkányzaton csak főfogak találhatók. A teknő héja igen vastag, színe feketésbarna vagy fekete. Belső felületét kékesfehér gyöngyházréteg borítja.

Életmódja: A folyami gyöngykagyló a hűvös, gyors folyású, mészben szegény vizű és homokos vagy kavicsos medrű patakok lakója, amelyek a pisztrángok számára is kedvezőek. További feltétel, hogy a víz hőmérséklete nyáron a 14 Celsius fok körüli értéket ne lépje túl. A kagyló kerüli az iszapos talajt, és tartózkodási helyén a vízszennyeződésre kifejezetten érzékeny. A folyami gyöngykagylók élőhelyükhöz erősen ragaszkodnak, és gyakran igen sűrű kolóniákat alkotnak. Táplálékforrásukat a plankton és a detritusz (szerves törmelék) képezi.

Keresztes vipera

A keresztes vipera (Vipera berus) egy eurázsiai kígyóféle. Nevét jellegzetes mintázatáról kapta. Keresztes viperával egész Európában és Ázsia nagy részén találkozhatunk a nedvesebb síkvidéki erdőségekben, egészen az északi szélesség 67°-ig. Ausztriában, az Alpokban 2000m magasságban is előfordul, az erdőhatár felett.

Megjelenése: A keresztes vipera viszonylag rövid, vaskos kígyófaj, testhossza átlagosan 60-90 centiméteres. Pikkelyes bőrének színezete változatos, lehet szürkés, barnás, vöröses alapú, vagy éppen melanisztikus, egyszínű fekete is. Hátán barna, cikcakkos sáv fut végig a tarkótól a farok végéig, amit az oldalakon hasonló színű foltsor kísér. A tarkón jellegzetes X vagy Y alakú mintázat látható, de ez egyes tájegységek populációjában hiányozhat is. A sáv az inkább szürke alapszínű hímek esetében sötétebb, feketésbarna, míg a barnásabb nőstényeknél inkább világos. A hasoldal szürkés, fekete foltokkal tarkított, míg a farokvég alulról minden esetben sárga vagy narancssárga színezetű, még a teljesen fekete példányok esetében is. Az ajakpajzsok gyakran fehér színűek, a fekete hímeken gyakran fekete ez is. A farok hirtelen vékonyodik, az ivarok szerint eltérő módon és formában. A hímeknél a kloákanyílás felett kétoldalt bemélyedés látható oldalról, mely segíti a nőstény rögzítését a párosodás során. A nőstények farka hirtelen vékonyodó. A nőstények feje lapos és háromszög alakú, míg a hímek feje nyújtottabb, inkább körte formájú. A hímek karcsúbbak és hosszabbak a zömök, vaskos testalkatú nőstényeknél, és több farokpajzsuk van.

Életmódja: A faj rejtőzködő életmódot folytat, és különösen melegben, nagyon éber is, és nagy távolságból észleli a felé közelítő embert. Veszély esetén minden esetben menekülni próbál előbb, de véletlen rálépés vagy megfogása esetén, hangos fújással kísért sziszegéssel igen hevesen védekezik, és a legvégső esetben villámgyors mozdulattal belemar a támadójába, ami nagyon gyakran először csak úgynevezett álmarás, mivel ténylegesen nem marja meg a zaklatót, csak többszöri marása után. Sok esetben az álmarás alatt mérget sem fecskendez be a megharapottba.

A téli pihenőt követően február végén-márciusban jelenik meg, eleinte keveset mozog, és sokat sütkérezik. A hímek minden esetben 2-3 héttel előbb jelennek meg mint a nőstények (az időjárás függvényében), majd először levedlenek. A párzás elmúltával pár négyzetméteres területen zajlik mindkét nem életritmusa, melyet gyakran több állat oszt meg egymással. A megfelelő élettér minden esetben vízhez kötött. Tavasszal és ősszel szinte egész nap, a nyári hónapokban csak a reggeli és a késő délutáni órákban aktív. Éjjel nem mozog. Főleg kisemlősökből álló, de olykor rovarokkal, kétéltűekkel, más hüllőkkel kiegészített étrendjét marással teszi ártalmatlanná. Az áldozat először megbénul, majd elpusztul. A vipera a megmart zsákmányát a szagnyoma alapján tájékozódva, a fej felől kezdi lenyelni egészben. Az újszülöttek elsősorban egyenesszárnyú rovarokon (szöcskék, sáskák) kezdik meg a táplálkozásukat. A sikeres zsákmányszerzést emésztési pihenés követi. A telelésre alkalmas üregekben, faodvakban, rágcsálójáratokban akár több száz példány is összegyűlhet, és a viperák gyakran más kígyó- és gyíkfajokkal is megoszthatják vackukat.

Szaporodása: A párzásra tavasszal, április-májusban kerül sor. A párzási idő közeledtével csavargásba kezdenek, sokszor nagy távolságokat is megtéve párzásra hajlandó nőstény keresése során. A nőstények a telelőhelyek pár kilométeres körzetében foglalnak területet. A párzás során, több hím esetleges találkozásakor heves harcokat vívnak egy-egy nőstény kegyeiért. A szagjelek alapján megtalált nőstények faroklengetve jelzik készségüket a párosodásra. Ez akár órákig is eltarthat. A keresztes vipera álelevenszülő: utódai a testében fejlődnek 75-100 napon át, ezt követően lágy, átlátszó burokban jönnek világra. A felnőttektől csak méretükben különböző, 18-19 centiméteres kicsinyek száma 6-14, számuk egyenesen arányos az anyaállat életkorával. A kicsinyek a felnőttek szagnyomai alapján találják meg a majdani teleléshez nélkülözhetetlen búvóhelyeiket.

A méreg: A viperamarás a faj elterjedési területén meglehetősen gyakori, de ez elsősorban az emberi tevékenység kiterjesztésének következménye. Gyakran házi- és haszonállatok az áldozatok. A keresztes vipera mérgének viszonylag alacsony a toxicitása. Minton 1974-es jelentése szerint az LD₅₀ 6.45 mg/kg. A kibocsátás mennyisége is meglehetősen alacsony, ugyanezen jelentés szerint 48-62 centiméteres példányoknál 10-18 milligramm. A kígyómarás ritkán halálos, Magyarországon utoljára 2001-ben fordult elő tragikus végkimenetelű eset. A vér alakos elemeit kicsapó méreg ettől függetlenül huzamosabb ideig tartó kellemetlenséget és részleges bénultságot okozhat, a felépülés legfeljebb egy évig tart.

A tünetek:

• azonnali, erős fájdalom, amely órákon belül elterjed gyengeséget és gyulladást okozva
• percek múltán jelentkező bizsergő érzés, duzzadás
• ritkán vérhólyagok
• sebek, melyek 24 órán belül az egész megduzzadó végtagot beboríthatják
• rendkívül ritkán nekrózis

Anafilaxia esetén drámai tünetek jelentkezhetnek, akár öt perccel a marás után, vagy órákkal utána. Ezek közé tartozik a hányinger, a hányás, inkontinencia, kólika, hasmenés, izzadság, láz, tudatvesztés, sokk, angiödéma az arcon, az ajkakon, nyelven és torokban, tachycardia, vasoconstrictio. Kezelés nélkül e tünetek akár 48 órán át tarthatnak. Ma legalább nyolcféle ellenméreg ismert keresztes viperamarás esetére.

Angyalcápa

Az angyalcápa (Squatina squatina) a porcos halak osztályának az angyalcápa-alakúak rendjébe és az angyalcápafélék családjába tartozó faj.

Megjelenése: A nőstény testhossza 2,4 méter, a hímek 1,8 méterre nőnek. Az eddig ismert legnagyobb példány 80 kg-os tömegű volt. A test elülső része széles és lapos, a hátsó rész vaskos, izmos. A szem feltolódott a koponya tetejére. Alatta helyezkedik el az öt kopoltyúrés. A páros úszók (mellkasi és kismedencei uszonyok) nagyok, laposak. Két hátuszonya van. A cápák közt szokatlan módon a farokúszó alsó lebenye hosszabb, mint a felső. A hát középvonalában időnként tüskesor van. Fogai kicsik, tűszerűek és kevéssé differenciáltak. Színe szürke, vöröses vagy barnás.

Életmódja: Általában mozdulatlanul fekszik a tengerfenéken, vagy a homokjában elrejtőzve les zsákmányára, amely halakból, rákokból, és különféle puhatestűekből áll, kedvenc táplálékai a laposhalak. Éjszaka aktívabb.