A kalmari unió perszonáluniók sorozata volt (1397–1524), melyek Dániát, Norvégiát és Svédországot egy uralkodó alatt egyesítették. Az államok feladták szuverenitásukat, de megőrizték függetlenségüket, és az eltérő érdekek (különösen a svédek ellenállása a dán és holsteini befolyással szemben) az 1430-as évektől kezdve meggyengítették az uniót. Véglegesen 1523-ban, I. Gusztáv svéd király trónra lépésekor bomlott fel, jóllehet hivatalosan csak egy évvel később szűnt meg.

A svédek kérésére I. Margit dán királynő elűzte Albertet. Margit 1397-ben a skandináv királyságok gyűlését hívta össze Kalmarban, ahol a királynő unokaöccsét, Pomerániai Eriket választották közös uralkodóvá. A kalmari unió alapjait a Nyköpingi Egyezményben fektették le.

A kalmari unió a három északi ország szövetségét jelentette a külső vetélytársakkal (elsősorban a német Hanzával) szemben, gyakorlatilag perszonáluniók sorát jelentette, melyben a három ország feladta szuverenitását, de független maradt. Számos megszakítással és belső ellenségeskedéssel terhelten működött, majd 1520-ban szakadt meg végleg. Mivel Dánia (messze a legerősebb a három ország közül) számos kísérletet tett arra, hogy hatalmát a másik két királyságra erőltesse, hamarosan szakítások sorozata következett be az unióban, majd végül a svédek végleg kiváltak belőle Engelbrekt Engelbrektsson vezetésével. Az Engelberkt vezette parasztfelkelés megfosztotta trónjától a dán Eriket. Engelbrekt halála után Karl Knutsson Bondét választották királlyá, ő 1436-ban VIII. Károly néven lépett trónra. Károly 1441-ben annak a Bajor Kristófnak a javára mondott le a trónról, aki addigra már Norvégia és Dánia uralkodója volt. A Kristóf 1448-as halála utáni káosz során Károlyt ismét megválasztották, majd ismét megfosztották a tróntól. II. Keresztély dán király 1470-ben végül újraegyesítette az uniót a svéd arisztokrácia egy részének támogatásával, az ellenálló nemesek és egyháziak egy részének lemészárlásával és a svéd nép ellenállásával szemben. A Sture alkirályi család fejei sikeresen védték az országot a dán befolyással szemben 1470 és 1520 között. Gustavus Eriksson Vasa Gustav Vasa, a dán uralkodó által kisemmizett és bebörtönzött egykori nemes végül felkelést szervezett a dánok ellen, és két éves harc során kiűzte őket Svédországból. 1523. június 6-án, Strängnäsban királlyá koronázták.

Az unió létrejötte

Az uniót I. Margit dán királynő hozta létre a svédországi Kalmar városában, amely az akkori dán határ közelében feküdt.

A német származású Albertet a svéd nemesség egy része nem akarta elfogadni királynak, a kibontakozó lázadást pedig felkarolták a dánok, akik egy uniót próbáltak létrehozni, a Hanza szövetség hatalmának ellensúlyozására. 1389-ben Dánia és a svéd nemesség csapatai legyőzték Albert seregét, aki ezek után nem tudta megfizetni a kiszabott 60 000 márka hadisarcot.

Margitnak, aki IV. (Atterdag) Valdemár dán király lánya és VI. Haakon norvég király felesége volt, sikerült elismertetnie nővére unokáját, Pomerániai Eriket norvég trónörökösként, és királlyá választtatni a másik két országban. Margit megígérte a nemességnek, hogy tiszteletben tartja a jogaikat, Erik azonban központosítani akarta a monarchiát.

Konfliktusok

A svédek nem nézték jó szemmel a dánok gyakori háborúit Schleswigben, Holsteinben, Mecklenburgban és Pomerániában, mivel azok akadályozták a kontinensre irányuló vasexportjukat. Ráadásul a dán központosítási törekvések is ellenállást szültek a svéd államtanácsban, amely meg szerette volna őrizni a függetlenséget.

Az 1430-as években az unió olyannyira meggyengült, hogy fegyveres felkelés is kibontakozott (Engelbrekt-felkelés), melynek során a dán csapatokat kiűzték Svédországból. Eriket 1439-ben letették a királyi trónról, és a gyermektelen bajor Wittelsbach Kristófotválasztották királlyá. Miután ő 1448-ban meghalt, VIII. Károly lépett a trónra azzal a szándékkal, hogy svéd korona alatt egyesíti újra a három államot. Egy évre rá meg is választották norvég királlyá, Dániában azonban a pomerániai befolyás bizonyult erősebbnek. A következő hét évtizedet a vezető szerepért folyó svéd-dán rivalizálás jellemezte.

II. Keresztély dán király 1520-ban még egyszer meghódította Svédországot, és megrendezte a stockholmi vérfürdőt. Ez újabb svéd felkeléshez vezetett, és 1521-ben végleg kiűzték a dánokat az országból. 1523. június 6-án Vasa Gusztávot királlyá választották, így helyreállt Svédország szuverenitása és felbomlott a kalmari unió. Gusztáv megkoronázásának napja ma nemzeti ünnep.

Az unió utóélete

A kalmari unió egyes intézményei fennmaradtak egészen 1536-ig, amikor a dán államtanács Norvégiátegyoldalúan Dánia egyik tartományává minősítette, és ezzel létrejött Dánia–Norvégia. Norvégia megőrizte jogrendszerét és egyes intézményeit, de korábbi birtokai (Izland, Grönland és Feröer) közvetlenül a dán korona fennhatósága alá kerültek. 1814-ben a kieli békében a dán király kénytelen volt átengedni Norvégiát a svéd királynak. Ennek hatására a 19. század közepén kibontakozott egy skandinavista mozgalom, amely az egykori kalmari unió országainak újraegyesítését tűzte ki célul.

Kalmari unió zászlaja:  

Kalmari unió címere: